|
Gaál Áron: Jász himnusz |
|
2011.07.15. 12:12 |
|
Jöttünk Napkeletről, sorsunk csillaga után
Bővizű országba hozott lovunk, gulyánk
Hoztuk az otthonunk, mi szekérre fért mindent
Táncot, dalt, nyelvet és egy gyermek Istent.
Elsötétült a Nap nyílvesszőink mögött
Ménjeink patái alatt a szűzföld felnyögött
Felsírt a csecsszopó, „Ments meg Uram minket!”
Jajgatták asszonyok égő vermeikben.
Ám csapdába csalt csalás. S bár kegyelem helyett
Az utolsó szó jogán még lesújtott Lehel,
Kürtünk rekedt hangja a forró mezők fölött
Nem riadt már többé, sem hűvös hegyek között.
A rónaság felé a bércek már nem visszhangozták tovább.
Lettünk nyájőrző nép, pásztor katonák.
S kőhalom lett a házunk, s Hazánk sík vidék,
Mert tatár pusztított, török, dragonyos vitéz.
Fogyott és telt a Hold, letűnt s felkelt a Nap.
S lassan elkopott a századok alatt.
Nyelvünk, hitünk veszett, ami volt régi, szép.
Csak táncunk maradt meg még, dalunk és mesénk.
Idegen királyunk szolgaságra adott
Nyakunkra jármot tett nem kívánt hatalom
De mint Krisztus Úr minket, koponya rögön
Megváltva lelkeinket s kölykünknek jövőt.
Maga ura lett, ki korábban már az volt:
Saját Kapitányunk adta s vette a szót
S hogy Rákóczi itt pihent, s üzent értünk Kossuth
Nem vetettünk többé sem zabot, hogy úr.
Legyünk portánkon, sem magot kenyérnek,
De huszárrohammal vettük be Eszéket
S hogy kedvünk odaveszett, bukott csaták nyomán
S éltünket vonszoltuk verítékben tovább.
Vasban is vérben is tudtuk, hogy csak azt,
Mert őseink jogán a szívünk volt szabad
Az erőnk-akaratunk, s adott szavunk-hitünk,
Mert Jászok voltunk, s míg áll e Hon, leszünk!
Tenger-rétjeinken, sziget-erdeinkben,
Görbe utcáinkon légy velünk nagy Isten
Zúgó harangszó közt ég felé száll imánk:
Védd meg Boldogasszony jász földünk, sík hazánk!
Védd meg a Gonosztól, ha kell úgy önmagától
Azt is ki magzatát dobja el magától
Azt is ki tömegben lehet csak egyedül
Adj hitet, adj reményt a jász népnek, nekünk!
Adjál szeretetet annak, kinek nem volt
Csillagokat szórjon árvánknak a mennybolt
Nyájőrző katonák, pásztoraid itt lenn
Csak Te Benned bízunk, segíts meg jász Isten!
|
Radnóti Miklós: Tétova óda |
Radnóti Miklós |
2010.06.08. 20:37 |
|
Tétova óda
Mióta készülök, hogy elmondjam neked
szerelmem rejtett csillagrendszerét;
egy képben csak talán, s csupán a lényeget.
De nyüzsgő s áradó vagy bennem, mint a lét,
és néha meg olyan, oly biztos és örök,
mint kőben a megkövesült csigaház.
A holdtól cirmos éj mozdul fejem fölött
s zizzenve röppenő kis álmokat vadász.
S még mindig nem tudom elmondani neked,
mit is jelent az nékem, hogyha dolgozom,
óvó tekinteted érzem kezem felett.
Hasonlat mit sem ér. Felötlik s eldobom.
És holnap az egészet újra kezdem,
mert annyit érek én, amennyit ér a szó
versemben s mert ez addig izgat engem,
míg csont marad belőlem s néhány hajcsomó.
Fáradt vagy s én is érzem, hosszú volt a nap, -
mit mondjak még? a tárgyak összenéznek
s téged dicsérnek, zeng egy fél cukordarab
az asztalon és csöppje hull a méznek
s mint színarany golyó ragyog a teritőn,
s magától csendül egy üres vizespohár.
Boldog, mert véled él. S talán lesz még időm,
hogy elmondjam milyen, mikor jöttödre vár.
Az álom hullongó sötétje meg-megérint,
elszáll, majd visszatér a homlokodra,
álmos szemed búcsúzva még felémint,
hajad kibomlik, szétterül lobogva,
s elalszol. Pillád hosszú árnya lebben.
Kezed párnámra hull, elalvó nyírfaág,
de benned alszom én is, nem vagyok más világ.
S idáig hallom én, hogy változik a sok
rejtelmes, vékony, bölcs vonal
hűs tenyeredben.
|
Ismerős Arcok: Egy vérből valók vagyunk |
Ismerős Arcok dalszöveg |
2010.05.11. 20:33 |
|
Egy vérből valók vagyunk
Annyi mindent kéne még elmondanom
S ha nem teszem
Talán már nem is lesz rá alkalom
Hogy elmeséljem milyen jó,
Hogy itt vagyunk
S mint a régi jó barátok
Egyet mondunk,s egyet gondolunk...
Mint a villám tépte magányos fenyők,
Mint a vizét vesztett patak,
Mint az odébb rúgott kő,
Mint a fáradt vándor,ki némán enni kér
Otthont,házat,hazát,nyugalmat már többé nem remél...
S bár a lényeget még nem értheted,
Amíg nem éltél nehéz éveket
Történjen bármi,amíg élünk,s meghalunk
Egy vérből valók vagyunk...
Mint a leszakított,haldokló virág,
Mint az ötmillió magyar,
Akit nem hall a nagy világ
Mint porba hullott mag,
Mi többé nem ered
Ha nem vigyázol ránk
Olyanok leszünk mi is nélküled...
Bár a lényeget még nem értheted,
Amíg nem éltél nehéz éveket
Történjen bármi,amíg élünk,s meghalunk
Egy vérből valók vagyunk...
Hogy történjen bármi,amíg élünk,s meghalunk
Egy vérből valók vagyunk...
Egy vérből valók vagyunk...
|
Petőfi Sándor: Falu végén kurta kocsma... |
Petőfi Sándor |
2010.03.22. 20:51 |
|
FALU VÉGÉN KURTA KOCSMA...
Falu végén kurta kocsma,
Oda rúg ki a Szamosra,
Meg is látná magát benne,
Ha az éj nem közelegne.
Az éjszaka közeledik,
A világ lecsendesedik,
Pihen a komp, kikötötték,
Benne hallgat a sötétség.
De a kocsma bezzeg hangos!
Munkálódik a cimbalmos,
A legények kurjogatnak,
Szinte reng belé az ablak.
„Kocsmárosné, aranyvirág,
Ide a legjobbik borát,
Vén legyen, mint a nagyapám,
És tüzes, mint ifju babám!
Húzd rá cigány, huzzad jobban,
Táncolni való kedvem van,
Eltáncolom a pénzemet,
Kitáncolom a lelkemet!”
Bekopognak az ablakon:
„Ne zugjatok olyan nagyon,
Azt üzeni az uraság,
Mert lefeküdt, alunni vágy.”
„Ördög bújjék az uradba,
Te pedig menj a pokolba!...
Húzd rá, cigány, csak azért is,
Ha mindjárt az ingemért is!”
Megint jőnek, kopogtatnak:
„Csendesebben vigadjanak,
Isten áldja meg kendteket,
Szegény édesanyám beteg.”
Feleletet egyik sem ad,
Kihörpentik boraikat,
Végét vetik a zenének
S hazamennek a legények.
(Szatmár, 1847. augusztus.)
|
Vörösmarty Mihály: Szózat |
Vörösmarty Mihály |
2010.03.17. 16:40 |
|
Szózat
Hazádnak rendületlenűl
Légy híve, oh magyar;
Bölcsőd az s majdan sírod is,
Mely ápol s eltakar.
A nagy világon e kivűl
Nincsen számodra hely;
Áldjon vagy verjen sors keze;
Itt élned, halnod kell.
Ez a föld, melyen annyiszor
Apáid vére folyt;
Ez, melyhez minden szent nevet
Egy ezredév csatolt.
Itt küzdtenek honért a hős
Árpádnak hadai;
Itt törtek össze rabigát
Hunyadnak karjai.
Szabadság! itten hordozák
Véres zászlóidat,
S elhulltanak legjobbjaink
A hosszu harc alatt.
És annyi balszerencse közt,
Oly sok viszály után,
Megfogyva bár, de törve nem,
Él nemzet e hazán.
S népek hazája, nagy világ!
Hozzád bátran kiált:
"Egy ezredévi szenvedés
Kér éltet vagy halált!"
Az nem lehet hogy annyi szív
Hiában onta vért,
S keservben annyi hű kebel
Szakadt meg a honért.
Az nem lehet, hogy ész, erő,
És oly szent akarat
Hiába sorvadozzanak
Egy átoksúly alatt.
Még jőni kell, még jőni fog
Egy jobb kor, mely után
Buzgó imádság epedez
Százezrek ajakán.
Vagy jőni fog, ha jőni kell,
A nagyszerű halál,
Hol a temetkezés fölött
Egy ország vérben áll.
S a sírt, hol nemzet sűlyed el,
Népek veszik körűl,
S az ember millióinak
Szemében gyászköny űl.
Légy híve rendületlenűl
Hazádnak, oh magyar:
Ez éltetőd, s ha elbukál,
Hantjával ez takar.
A nagy világon e kivűl
Nincsen számodra hely;
Áldjon vagy verjen sors keze:
Itt élned, halnod kell.
(1836)
|
| |
AJÁNLOM AZ OLDALT
