Büszkeség és balítélet, avagy Talpig úriember 1940-ből

Jane Austen, és kivéltképp a Büszkeség és balítélet rajongójaként kutattam a könyv megfilmesétései után, és többek között erre az 1940-ben készült, még fekete-fehét Laurence Olivier gyöngyszemre akadtam. Alig vártam hogy megszerezhessem a filmet, leghőbb vágyam ilyenkor hogy megfigyelhessem, az eredeihez, vagyis a könyvhöz képest mit alakítottak át. És nem nagyon szeretem, ha sokat változtatnak az én elképzeléseimhez képest,ezért van, hogy  a 2005-ös feldogozás helyett is inkább az 1995-ös - bár több órás- sorozatot érszesítem előnyben. Ez a film pedig ilyen alapon bőven törlődhetne is az emlékezetemből, mert annyira más mint a könyv, hogy inkább nem is nevezném a regény adaptációjának. Szinte csupán a nevek és a helyszín egyezik a könyvben szereplő adatokkal, a cselekmény pedig tökéletesn eltér. Arról nem is beszélve, hogy a szereplők jelleme mennyire más színben jelenik meg a vásznon, mint nyomtatásban. Mr. Darcy-t talán már nem is nevezném akkor büszkének a film egyedüli ismerete alapján, amikor elősször kérei meg Miss Bennett kezét, sőt, kimondottan udvaris, még beszélgetnek is a könyvben megszokott félmondatok helyett, és Elizabeth is viszonozni látszik érzelmeit a Netherfieldi bálon. De ami a legjobban meglepett, hogy a visszahúzódó, szerény Jane helyett egy hangos, kacér nőt láthatunk, aki nem is emlékeztet az eddig sok Jane-re egyik feldolgozásból sem, a könyvbélire így pedig pláne nem. De persze a könyv ilyetén való értelmezése is a rendezőn áll, és így az a történeti csavar is, hogy miután kihagyta a hegyvidéki kirándulást, ami még megpocsájtható, hisz vannak keretei egy filmnek, lady de Bourghg látogatását a Bennett házban Darcy kérésének tekinti, miszerint nyomozza ki számára, hogy Miss Elizabeth hogyan viszonyul hozzá, és vajon hogyan fogadná az újabb lánykérést. Meglepő fordulat volt, de meg sem kellett volna lepődnöm, mikor már láttam Mr Dacy-t és Lizzi-t íjjal lőni, és mint kiderült, Bingley és Jane eljegyzése Miss Bingley-nek köszönhető!Több mint érdekes volt a film, kicsit olyan érzésem van, hogy megamerikaisították az angol irodalom egyik legnagyszerűbb regényét, és kasszasiker-mozifilmet faragtak belőle.

 Megéri megnézni mind Austen rajongóként, mint klasszikusfilm kedvelőként is, hisz tanulságos, hogyan lehet valamit a regények világából egy másfélórás mozivá alakítani, főleg a ’40-es évekbeli elragadó alakításokkal és rendezői munkával. De persze mindenekelőtt ajánlom, hogy olvassák el a könyvet, mert ha valami, akkor az duplán is megéri a ráfordított időt!